A koccintás egyike azoknak a régi hagyományoknak, amelyeket gondolkodás nélkül is végzünk.
Egyesek szerint eredetileg a démonokat akarták elűzni.
Mások úgy gondolják, hogy az ötlet az volt, hogy egy kis bort löttyentenek az ivópartner poharába – így az nem mérgezhetett meg anélkül, hogy megkockáztatta volna, hogy maga is meghal.
Bármennyire is izgalmasak az előbbi az elméletek, nem igazak. A valódi okok, amelyek miatt összeérintjük poharainkat, sokkal egyszerűbbek.
A koccintás szokásba jötte előtt a borivás négy érzéket érintett: érintés, látás, szaglás és ízlelés. A hallás kimaradt az egyenletből.
Amint azonban a borospoharak gyártása művészetté változott, az emberek kezdték értékelni a megütött talpas poharak finom hangjait, és így a koccintás szinte észrevétlenül beépült a köszöntésbe.
Nota bene: minél magasabb minőségű ólomkristályt használnak gyártáskor a pohárhoz, annál vékonyabbra készíthetik a pohár falát, ezáltal magasabb frekvenciájú és hosszabban tartó csengése lesz.
A vörösborokat szélesebb poharakba töltjük. Ez segíti a bor felbontás utáni oxidációját, amely finoman segíti az íz kibontakozását. A fehérborok viszont ilyen formájú poharakban „ túloxidálódhatnak", ezért azokat magasabb, és keskenyebb poharakban szolgáljuk fel.
