A szőlőtermesztés őshazájának a transzkaukázusi térség tekinthető, ahol már Krisztus előtt négy-ötezer évvel ismerték a szőlőt. A szőlőkultúra a civilizációval együtt fejlődött, annak fokozódó népszerűsége a vizuális és írásbeli dokumentációk szerint az egyiptomi, görög és római kultúrában vitathatatlan, viszont a Római birodalom széthullása és az ebből adódó törvényszerű népvándorlás a szőlőtermesztés jövőjére is rányomta a bélyegét. A teljesség igénye nélkül osztunk meg érdekességeket a lenti szerint:

Az ókorban és Krisztus után 200-300 évig, majd a kora-középkorban nem volt megfelelő borkezelési metódus, ezért a kora-középkori civilizáció a bor alatt az újbort érti, nem az óbort. Az óbor az egy évesnél idősebb bort jelenti, amelyet inkább a szegények fogyasztottak vagy az, akinek nem jutott újbor.

A háborúkkal sújtott sötét középkor általában véve visszaesést hozott a gazdaságban, a kultúrában. A mezőgazdaság sem volt kivétel. Szerencsére a bor szakrális jellege miatt az apátságok és a szerzetesek Szent Grálként őrizték a borkészítés tudományát még akkor is, ha a népvándorlás és a seregek átvonulása a mezőgazdasági területeken mindennaposnak számított. A kolostorok megóvták az ókori feljegyzéseket, a szerzetesek pedig – többnyire tökéletes latin tudással felvértezve – tanulmányozhatták az ókori szőlészeti technikákat és alkalmazhatták azokat saját zárt kertjeikben. Arról is több helyen számot adnak korabeli szerzők, hogy a kolostorok fosztogatói jellemzően a bort tekintették zsákmánynak.

kép forrása

Ezzel parallel a közhiedelem szerint a kora-középkorban annyira szennyezettek voltak a vizek (a talajvizek miatt is), hogy az emberek kénytelenek voltak bort vagy sört fogyasztani ahhoz, hogy a napi szükséges folyadékbevitel meglegyen. Maguk a korabeli krónikák is többet említik a bort és a sört, mint a vízfogyasztást, igaz, a feljegyzések között találunk gyöngyszemeket, amelyek a tiszta forrásvizet javasolják az emberi szervezet számára. Orvosi feljegyzések tanúskodnak a tiszta víz egészségre gyakorolt jótékony hatásairól. A bor egy olyan folyadéknak számított, amiből az akkori közvélekedés szerint például a jobbágyok energiát nyerhettek, ha nem volt elég élelmiszer. Az alkoholt fertőtlenítőként is használták, különösen kolera idején.

A kora-középkori borfogyasztás elérte akár a napi 4-5 litert, ami mai szemmel túlzónak tűnhet.

A népvándorlással együtt járt az is, hogy az ókori, főként római szőlőművelési ismereteket gazdagították a keleti szomszédok tapasztalatai. Nem csak új szőlőfajták jelentek meg, de új művelési technikák is, vagyis mindannak, amit most tudunk a szőlőről, annak az alapja a nyugati és keleti kultúrák szőlőművelési ismereteinek az elegye.

kép forrása

Ugorva picit a századok között a Mediavalist remek releváns cikkében olvashatjuk, hogy a kora-középkorban egy olasz szerző az anyákat borfogyasztásra buzdítja, mert a hideg víz nem tesz jót a magzatnak. A XIII. századi Regimen Sanitatis Salernitanum bár kitér arra, hogy az esővíz remekül oltja a szomjat, de ebéd mellé inkább bort fogyasztása javasolt, mert a „víz lehűti a gyomrot”.
Korábbi dokumentáció szerint amiatt sem illette dicséret a házigazdát, ha (csak) vízzel kínálta a vendégeit.

Visszatérve a víz tisztaságára és még pár századot ugorva fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy a magyar Alföldön, a XIX. században, sőt a XX. század elején is, amikor még nem volt artézi kútrendszer, amely tiszta, jól iható vizet biztosított volna, a folyadékfogyasztás többnyire a nagyon alacsony alkoholtartalmú újborokra korlátozódott.

A szőlőtermesztés és borfogyasztás mostanáig töretlen népszerűségnek örvend. Kalandozásunkat különféle korszakokban további blogposztokban folytatjuk.

***